Immár hatodik éve, hogy a kávé izgalmas világa körül forognak a mindennapjaim és noha ezalatt ezernél több különböző kávét kóstoltam és értékeltem, eddig még nem sikerült termőterületen látogatást tennem. Idén a 30-ik születésnapom alkalmából, gondoltam ideje kipipálni egy bakancslistás élményt, így megleptem magam egy dél-amerikai farmlátogatással. Természetesen egy ilyen hatalmas országban, ahol repülővel közlekedünk a városok közt, más programból is kijutott ám, a 17 nap amit odaát töltöttünk, határozottan kevésnek bizonyult; az első körben megtekinteni tervezett látványosságok felére volt elég.

 

Miért éppen Colombia?

A törénet módfelett egyszerű, számomra az iskolai évek legmélyebben barázdált emlékképei az azték, inka és maja világ említéséhez kötődnek. Izgága gyerek voltam, afféle impulzuskereső, de a dél-amerikai őslakosok elképesztő történeteit tátott szájjal ültem végig. Az első financiális helyzetem komolyan veszélyeztető befektetésem is innen ered, a zsebpénzemből megvásároltam életem első saját könyvét, egy Mi Micsodát. Képzelheted, ekkora lemondás után, igazán tartoztam magamnak ezzel az élménnyel. Körülbelül 10 éve, már határozottan tudtam, hogy dolgom van Dél-Amerikában. Innen már nem nehéz elképzelni, a lehetőség jött én pedig mentem. Születésnapi ajándékként magamnak, három feltétel megvalósulásához kötöttem az utazásom :

1.Beszéljenek spanyolul - mert  én is szeretnék Velük.

2.Legyen kávétermő terület - mert különben minek mennék?!

3.Főként pedig, egy ősi kultúra lelőhelyén legyen - mert hát ősi,és ugye kultúra is.

Colombia a legszínesebb ország ahol eddigi életemben jártam, sosem felejtem el a lenyűgöző hegyvidékeket, a különleges élővilágot - és az őslakosokat akik egyértelmű tudatossággal élnek harmóniában ebben a gyönyörű környezetben - , hogy a kávéfarmokat, és a gasztronómiát ne is említsem.

Bien, bien ... ¿Pero conociste a Pablo Escobar?

"Jó, jó de találkoztál Pablo Escobarral?"
Egy ehhez hasonló, európai szemmel ártatlannak/viccesenek tűnő kérdés Colombiában felér a legdurvább sértéssel. A drog és az ehhez kapcsolódó kegyetlenség és vérontás érthető okokból egy rendkívül érzékeny témakör, olyan fejezet amit mindennél szívesebben lezárnának. A colombiai emberek számomra érthetetlen kettősségben, páratlan életörömmel léteznek a maguk kis univerzumában. Nyilvánvaló, hogy a hegeket húsz év távlatában is őrzi több nagyvárosi épület fala, és épp így több ezer család megtartó szövetét is miszlikbe szabdalta a drogbárók puszta létezése.

De a colombiai ember más, a takarót nem siratja örökké, hanem foltot varr. A közterek falait fiatal képzőművészek festik színesre, a súlyosnak tűnő csendet pedig egy régóta lappangó, szenvtelen füttyszó üti át. Kivétel nincs, valahogyan van bátorságuk élni, így és ettől működik minden.
El tudod képzelni, hogy teljesen természetes, hogy folyton szól a zenéjük amit közben vígan énekelnek is? Vagy, hogy a nincstelen, hajléktalan is táncol az utcazenésznek és erre Ő pénzt ad Neki? Itthon el tudnád képzelni, hogy egy buszon amely olyannyira tömve van, hogy már csak nyitott ajtóval tud közlekedni, célbaér a hátul felszálló ember jegyre előreküldött pénze?
Eddig én sem tudtam, van még mit tanulnunk az életörömről.

 

Legyen tánc...No meg ének, monjduk mindig.

Van pár dolog amire a colombiaiak igazán büszkék. Például nem tudnak betelni Shakirával, Gabriel García Márquezzel, a salsával és a saját kávéjukkal. Ez mind teljesen érhető is, bár európai emberként érdekesnek ( és rendkívül bájosnak ) találtam, hogy ezek a csupaszív emberek mindig, mindenhol énekelnek. A zenéhez való viszonyulásukat azért nem érdemes definiálni, mert teljesen más koordinátarendszerben létezik, mint az számunkra elképzelhető lenne.
A zene szeretete a colombiai kultúrában nem egy cukormázas tetszeni vágyás, cinkosan elsuttogott megállapodás, vagy beszarva erőlködő országimázs építés. Ez kérem az ön- és nemzetidentitás egyik tartópillére, a nem mindig könnyű mindennapok közt a malter. A szolgáltatószektorban alapvető, hogy énekel a taxisofőr, a fodrász, a bolti eladó és úgy általában mindenki. Egyszerűen annyira fesztelen és zsigeri, hogy hullafáradtan sem lehet érte haragudni, mert annyira őszinte, olyan könnyedséggel tör utat a szívünk legjátékosabb részeihez, hogy megkerüli a rajtunk esetlegesen halmozodó negatív érzéseket. 

A zenével nyilván számtalan táncstílus is ered az országból, úgy mint a Combia, Porro, Bambuco vagy Champeta de ezen kívül mindenki táncol Merenguét. A salsa rajongói odáig merészkednek, hogy Calit illetik a salsa fővárosa címmel. A tánc itt hasonló az énekhez, egy eszköz amit ismét nem félnek használni, a supermarket vagy a bank nyitására várakozók. Colombiában nem opció, hogy egy buliban elkerüld a táncot ugyanis mindenki (!) táncol, s ha Te ezen skillek nélkül érkeztél, Nekik kultúrmisszió, hogy legalább az alapokkal felvértezve távozz!

A világ szívének őrzői, a Kogi törzs

A hármas számú kitételem az ősi kultúra lelőhelye volt. A Sierra Nevada környékén élő őslakosok kultúrája épp megfelelőnek tűnt. Az itt élő populációt összesítve Tairona (vagy Tayrona) nemzetség alá sorolhatjuk ( ezen belül sok törzs létezett/létezik - mint a Wiwa, Kogi és Arhuacho indiánok) , amely közösségek már bizonyítottan itt éltek i.e. 200 körül, virágzó hatalmas birodalommá mégis a 11. század környékén váltak. A 9. század körül alapították meg a Teyuna nevű várost is, amelynek a birodalom fénykorában 10.000 körüli lakosa lehetett.

Az egykori indián törzsek jelenleg is itt élnek, lakhelyük ma nemzeti parkként és rezervátumként üzemel, megőrizve az évezredes hagyomány- és kultúrkör spirituális és fizikai hagyatékát a jövendő generációknak. A nemzetség jelenleg itt élő őslakosai többek közt a 20.000 fős Kogi törzs.

Ők a világ szívének őrzőiként tekintenek magukra, ezért úgy élték túl az elmúlt évszázadok viharait, hogy ma is teljesen elutasítják a modern, kényelmi lehetőségeket. Alázatos kultúrájuk mélyen a természeti elemek tiszteletében gyökerezik. Együtt élnek a természettel.

Gyönyörű, elképesztően mély (szinte vádló ) tekintetű emberek, akikkel ha találkozott a szemünk azt éreztem, hogy bevallanám minden bűnöm. Ezeken az embereken, azt éreztem, hogy nem fog az erkölcstelenség mocska, soha nem láttam hasonlót. A legmegdöbbentőbb mégis, hogy a felnőttek tekintete épp olyan tiszta mint a gyermekeké.

A folytatásban a kávéfarm látogatást, a gasztronómiát és a városok hangulatát veszem górcső alá! A következő rész 04.22-én, azaz húsvét hétfőn jelenik meg :)